Rebetli.

Még öt órát sem mutattak a kocsi digitális lámpácskái, amikor útra keltem, revansot venni a múlt heti fiaskóért a Prérin. Az eső szitált, de bizakodtam, hogy nem fogunk elázni. Megnéztem az időjárás jelentéses mobilalkalmazást, a felhők ritkulni látszottak és ebben a hitemben a rádió is megerősített, dél-nyugat felől felszakadozik a felhőzet, olvasta bele az éterbe az álmoskás hangú hírolvasó. Magam sem voltam nagyon friss, annak ellenére, hogy a tyúkokkal feküdtem. Az időjárásban nem is volt hiba a nap folyamán. Abban nem. A pecáról meg majd később.

Most azon kezdtem el aggódni, hogy biztosan nem jut kocsi, hiszen egész tavas versenyt hirdettek a szervezők. Mégse indulhatok hajnal háromkor! Majd csak becuccolok valahogyan. Lassan véget ért az unalmas autópálya szakasz, lehajtottam az 51-es útra, végig betartottam a sebességhatárokat, az autópályán tempomatozni szoktam, lakott területen meg figyelni. Egy ideje… Mire ideértem már az átlagemberek is ébredeztek, nemcsak a magamfajta nem egészen normális megszállott volt ébrenléti állapotban. Én kevésbé, ezért megálltam egy pillanatra kinyújtóztatni a végtagjaimat. Ekkor tűnt csak fel, hogy sorban a mezőn repülőgépek állnak, repülőtér meg sehol. Amazok ott meg MÍG 21-esek, ha jól látom. Én még láttam ilyeneket repülni, rövid katonaidőm során, Kecskeméten. Közelebb hozzám kétfedelesek, régebbi motoros vadászgépek sorakoznak. Amott viszont mintha egy felszállópálya csíkja világítana. Akkor mégis csak valami repülőtér. Nahát, akkor a MIG-ek üzemképesek lehetnek!? Mindegy. Vár a verseny, mindjárt hét óra, indulás, mert tényleg nem jut kézikocsi.

Amikor megérkeztem konstatálhattam, hogy tényleg többen vannak a sporttársak, mint a múltkor, már csak messzebb jutott parkoló, de a kocsitárolóhoz érve még válogathattam is a járművek közül. Felpakoltam, közben megittam a bélflórámnak oly fontos „egysörömet”. Tanulva a múltkoriból, vettem egyet a benzinkútnál, ahol az ébresztőkávámat ittam. Elcihelődtem a filagóriáig, ahol a regisztráció folyt, az ismertető már zajlott. Bejelentkeztem egy kézfogással, hogy megérkeztem, a nevezési díjat bankon utaltam előre. Húzás, 48-as hely, szemben a múlt heti helyemmel. Az élet fintora. Megint az előző szombati nullázás jutott az eszembe. Hát persze, hogy nem engedünk a negyvennyolcból! Hőseink, a márciusi ifjak kivívták nekünk, mi meg továbbvisszük, átadjuk még unokáinknak is a szabadság magyar szimbólumát! Holnap ünnep. Kokárdát nem nagyon látok senkin, sajnos… Na de mi lesz ma? Ma meg adunk a Préri halainak, mi sem kegyelmezünk, ahogy anno azok sem.

Idő volt bőven a készülődésre. Most nem sütött a nap, de a szél sem fújt. Szerencsére esőre sem lehetett számítani, Ránézésre. Azért bepakoltam a horgászállás mögött lévő esőbeállóra azokat a dolgaimat, amik nem kellettek közvetlenül a pecához. Két botot vettem csak elő, egy hosszúelőkést és egy methodost. A múltkorival ellentétben, most nem hallisztes kajákat kevertem, hátha ez is volt a baj. Sima hidegvízi, meg valami nagyon gyümölcsös, de mindkettő kekszes, gabona alapú. De nem. Ez sem segített.

A múltkor legalább a beleúszások izgalmat okoztak, most azok sem. Az idő teltével egyre erősödött bennem a múlt heti fíling. Megint nullázunk? A szektoromban senki sem kapkodja, mondják, a sarokban a túlsó oldalon fogják a halat, de ott sem sokat, ahogy szombaton is. És jól gondoltam, össznépi szektornulla, holversenyes szektor egy, Nem vagyok valami ügyes horgász, de kétszer egymás után tán még sose éltem meg ilyet. A hideg eső visszafogta a beinduló táplálkozási kedvet, de kehet az az oka, hogy nagyon frissek még a halak a vízben. Félnek. Nem tudom. Mindegy is már. Megint sorsolás és reménykedés, hogy a jövő héten, a Moby-n már másképp lesz. Akkor már Tomi barátom is velem tart és talán az időjárás is egyre inkább a tavaszba fordul.

Hazafelé már az esti tippmixem járt az eszembe. Kell a pénz a pecára. Igaz, hogy a Préri megint kifogott rajtunk, de attól még március 15.-e örök ünnep marad, emlékezés az ifjakra. Boldog, büszke ünnepet minden magyar embernek!