Szezonkezdet.

Péntek reggel azt gondoltam, elmegyek Harsányba, átdobálom a botjaimat, leellenőrzőm a felszerelés állapotát. Nem siettem, hisz a reggel csípős volt, így betértem Gézához, a horgászboltba egy kávéra és persze csontit is vennem kellett. Más úgy sincs, a szúnyog még nem ért ide. Sebaj, legalább a holnapi versenyen sem kell vele bajlódnom!

A keresztgáti részt céloztam meg, mert ott sekélyebb a tó, ilyenkor ott gyülekeznek a halak, bonuszként a gát valamelyest védelmet is nyújtott a hűvös, erős széltől. Már talán tíz óra is volt, mire az első kosár csobbant. Két bottal horgásztam, egy hosszú előkéssel és egy methoddal. Pontyra nem számítottam és jól gondoltam, dévérek és kárászok jelentkeztek. A methodon jöttek a karcsik, míg a hosszú előkén a dévérek. Általában. Ritkán fordítva. Fogtam, vagy 15-20 darabot, de már akkor tudtam, amikor befejeztem a pecát, hogy másnap a Préri, teljesen más lesz. 

Nem örültem, hogy Tibor ide tette át a versenyt a Rab-tavi huza-vona miatt, de barátom felajánlotta, menjünk egy kocsival. Gondoltam, jó lesz, legalább meg tudok inni egy-két sört, netán egy stamit szívmelegítőnek. Az első pofon akkor ért, amikor kiderült, "felrobbantották" a büfét, nem lesz itóka. Sebaj. Egyik kedves sporttárs mentett meg, megemlítettem neki a szívást, nem kellett sokáig unszolni, előkerült a lapos. Innen is köszönöm.

A szél nem fújt annyira, mínt tegnap otthon, de kutya hideg volt. Sok jót nem sejtetett a dolog. A vízbe téve a kezem konstatálhattam, hogy talán hidegebb a víz, mint Harsányban volt, a keresztgáti sekélyesben. Pontyok ide, pontyok oda - állítólag 100 mázsa teljesen friss került a tóba, lecserélve ezzel a tó teljes tavalyi állományát -, én a hosszú előkében bíztam. Nem is nagyon vettem elő a methodost. Először még bizakodó volt mindenki, mozgott, hajlott a spicc, de rendre üres bevágás lett a vége. Mint utóbb kiderült, és Tibor is megerősítette, lemondóan érkezve a versenypálya másik végéről, csak szimpla beleúszásokról van szó. A halak vízközt mozognak. Ennek nem lesz jó vége, gondoltam, de ugye a remény hal meg utoljára. Még hosszabb előke, lebegtetve talán eredményes lehet. De csalódnom kellett, beleúszásokon kívül így sem volt ok az izgalomra.

A 35 versenyzőből mindössze négyen fogtak halat, azt is inkább a túl végén, köztük barátom, akinek ezúton is gratulálok!  Szerencsétlenség a szerencséjében, hogy egyik szektortársa egy ez utolsó pillanatban fogott szép ponttyal megelőzte, így csak a második hely jutott neki, a nem kis pénzdíj úszott. Mint a halak vízközt.

És ekkor jött a slusszpoén, a nem szokványos versenyzárás. A mi szektorunkban senki nem fogott halat, következhetett a sorsolás. Bár én bőszen indítványoztam, hogy kapja az a kupát, aki a legmesszebbről érkezett, ennek ellenére maradtunk a lutrinál. Korábban már említett, karitatív barátunk kislányára esett a választás, húzza Ő a számokat, döntse el a versenyt az ártatlanság, ha már a természet nem engedte. Nagy volt a vidámság a húzás közben, hisz ilyet még senki sem látott, pedig voltak ott már sokat látottak, rangosnak volt mondható az összegyűlt mezőny, azt gondolom, csupa jó horgásszal. Persze jó lett volna megcsípni a szektor egyet, mert ugye évek múltán ki emlékszik már a történtekre, a kupa meg jól mutat a horgászcuccok díszeként, hazafelé meg jutott volna sörre, de Fortuna nem volt velem kegyes.

A boldog szektor győztes mosolygott, kicsit tétovázva vette át méltán megérdemelt díját. Még valaki megjegyezte, hogy nem feltenni a fészre a fotót, egy ezt is megnyertem kiírással, mert balhé lesz. Mindenki röhög. Aztán ki-ki elindult haza, még mindig hitetlenkedve, én reménykedve, a versenyen tapasztaltakkal is felvértezve, hogy talán a jövő hétvégén más lesz, talán még halat is fogok…