Az elfeederedésem története

Azt hiszem minden úgy 20 éve kezdődött. Olyan 10 éves forma, pipalábszárú, falusi kisfickó lehettem, mikor a magas szárú tornacipőmben, kék tornanadrágomban és fehér trikómban elindultam a barátaimmal a Bársonyos nevű patak „Buktatónak” nevezett részéhez, ahol két patak halad el egymás alatt. Zsebemben egy pár darab gombostűvel, egy köteg madzaggal és egy alaposan előkészített, vízzel és pirospaprikával meggyúrt kenyérgolyóval érkeztem a partra, hogy megváltsam a világot.

Törtem egy ágat egy közeli bokorról, meghajtottam a gombostűt, rácsomóztam a madzagra és a gallyra, a tű hegyére egy aprócska kenyérgombócot majd bevetettem a „szereléket”. Egy apró száraz ágacska jelezte nekem a kapást és ki is fogtam életem első, hatalmas tíz centis fűzfakeszegét. Úgy gondolom itt pecsételődött meg végleg a sorsom. Végérvényesen beleszerettem a horgászatba.

Majd később bátyáimtól megörököltem egy kék úttörőbotot. Tudod, azt a parafanyelűt, aminek a gyűrűiben nem volt még betét, csak a fém drót volt karikába hajtva. Nos, ezután már orsó és igazi damil is került a botra, lettek igazi úszóim és horgaim is. A nyári szünetek önfeledt kishalazással teltek a tücsökmuzsikától hangos legelő szélén, a halmaji patakok partján. Egyszer aztán nem keszeg akadt a horgomra. Egy kisebb ponty volt. Utólag már nehéz visszaemlékezni – hiszen akkor sokkal kisebb voltam -, hogy mekkora lehetett, de szerintem az egy kilót sem érte el. A fűzfakeszegek és vörösszárnyú keszeg mellett viszont óriásnak tűnt. Ezek után még inkább elkapott a lelkesedés, hogy egyre nagyobb halakat fogjak.

Ebben volt segítségemre Pista bá’. Ő volt az én mentorom, mondhatni a „Matula bácsim”. Neki voltak 3,30-as és 3,60-as teleszkópos botjai, megfelelő orsói, felszerelése, nekem pedig mindent elsöprő lelkesedésem és tanulni akarásom – meg egy király kis Csepel biciklim, amivel tudtam követni őt a közeli halas tóra -. Megtanított rendesen horgot kötni; kukoricadarából, vaníliacukorból, lisztből és vízből etetőanyagot keverni. Olyat, ami benne is marad a kosárban. Végszereléket készíteni, a közeli mezők száraz szénájából éjszakai melegedőhelyet tákolni; egyszóval mindent, és ami a legfontosabb, halat fogni. Sajnos később Pista bá’ eltávozott, de amit itt hagyott számomra, az meglapozta a jövőmet.

Ezek után szereztem saját teleszkópos botokat, orsókat, felszereléseket és már saját horgászatokra is elindultam, egyedül. Nemcsak a közeli tóra, de a Hernád-folyóra is kilátogattam. Új világ nyílt meg előttem, egy olyan világ részesévé kezdtem válni, mely elsodort nyugodtságával, tisztaságával. Egyszer aztán hozzánk is elért az internet, és egyre inkább az életünk része lett. Volt már számítógépem is, így egyre jobban bele tudtam merülni a horgászat rejtelmeibe, a különböző horgászati stílusok és módszerek sűrűjébe.

Ezekből aztán valahogy a bojlizás keltette fel leginkább az érdeklődésemet, ez tűnt ki legjobban számomra a többiek közül. El is kezdtem hát behatóbban foglalkozni ezzel a technikával. Bojlis bot, bojlis botot követett. Először csak leszúrós ágassal, csiptetős kapásjelzővel, majd jöttek az elektromos kapásjelzők swingerrel és a rod-pod. Nagy orsók, vastag zsinórok, öblös horgok méretes bojlikkal. PVA-ba csomagolt ínyencségek, hosszú órás várakozások, ébren töltött éjszakák.

A sors később úgy hozta, hogy hátam mögött hagytam a Borsodi vizeket és Budapestre költöztem. A horgászat szempontjából ezt mindenképpen pozitív dologként éltem meg. Pest megye bővelkedik a jobbnál jobb horgászvizekben, bátyáimmal bele is vetettük magunkat a környező vizek feltérképezésére, míg végül eljutottunk a Villantó-horgásztóra is. Itt kezdődött el igazán a feederes „pályafutásom”. 2014 elején rendeztek egy feederes horgászversenyt.

Csakis a verseny kedvéért vettem meg első feeder botomat és ültem le horgászni a tőlem jóval tapasztaltabb feeder horgászok közé. Atya világ! Még dobóelőkét sem tudtam kötni, szinte semmit nem úgy csináltam, mint egy finomszerelékes horgász. Mégis, már az a kevés pozitív élmény, ami akkor ért, szinte már az elég volt hozzá, hogy ezen az úton folytassam tovább. A spicc hajlása kapáskor, a fárasztás finomságában rejlő élvezet egy pillanat alatt más megvilágításba helyezte a horgászatot.

Az elmúlt két évben nagyon sok időt és energiát fordítottam a feeder technikára. Minden apró részletét próbálom a tökéletesre csiszolni. Bojlis koromban például nem gondoltam volna, hogy egy 10-es, vagy ne adj Isten 12-es horoggal és egy 0,18-as zsinórral simán partra lehet segíteni egy nagyobb testű halat is. De most már a tapasztalataim azt mutatják, hogy nem csak lehet, de könnyebb is talán. A végletekig lefinomított módszerrel még akkor is ki lehet csikarni a kapást, ha más módszerek csődöt mondanak.

Számomra tehát a finomszerelékes feeder technika testesíti meg azt a horgászatot, amit szívem mélyén mindig is kerestem. És bár hosszú út vezetett el a felismerésig, úgy gondolom minden egyes kudarc ugyanúgy része egy fejlődésnek, mint a siker, ami elvezet valakit ahhoz, hogy a szenvedélye legyen számára az igazi szórakozás. Most már tudom: nekem a feederes horgászat az igazi szórakozás.

És végül egy kis nosztalgia, hogy kihúzzuk valahogy a jégolvadás végéig: